Egy láthatatlan kötelék ez, ami most már fogva tart örökké. Egy láthatatlan kötelék, mely a boldogság láncszemeiből áll össze. Pontosan illeszkednek egymáshoz, mert mindig összetartoztak. A szétválást, a külön utat választották, mert fejlődni kívántak önállóan. Erősödni, hogy aztán a tökéletességben egyesüljenek. Átélnek mindent, amit csak elterveztek és amit rájuk rónak útközben. Megjárták a kínok kínját és voltak a mennyország kapujában is. Minden egyes percét átélték, megélték és megértették. Aztán a megfelelő időben, épp mikor már reményt vesztettek voltak. Megérintette őket a pillanat, nem tudták mi, de megváltozott bennük valami. Megérezték egymást, a másik közelségét. Nem volt többé kétségük, hogy a fejlődés további szakasza a legutolsó lépések közé tartozik. Élték napjaikat, de minden egyes gondolatban ott volt a másik. Nem a szemével, már a szívével látják a dolgokat. Erősebben és hitben gazdagabban mennek tovább minden egyes nap fordultával. Lépéseik könnyedebbé, ritmusosabbá válnak, pörögnek az események sodrásában. Ez hajtja őket: össze vannak kötve!
