Szemben állsz, pár lépés választ el, pillantásunk összeér, mosolyra húzod szádat.
Érzem, ahogy a lepkék éledeznek a gyomromban, eszeveszett repkedésbe kezdenek.
Nem szólok, néma maradok, csak visszamosolygok, nehogy elillanjon ez a perc.
Megszólalsz, hangod hallom, de nem értem, zúg a fejem a boldogságtól.
Még egyszer felteszed a kérdést, visszahozom a tudatom és válaszolok.
Mosolygunk mindketten, majd szóba elegyedünk a kezemben lévő könyvről.
Pár mondta után már olyan természetesen beszélgetünk, mintha ismernénk egymást.
Én tudom, hogy ismerlek, rég tudom, és most ért el hozzád a lelkem hangja.
Ez az a pillanat, amit elképzeltem százszor, csoda minden egyes másodperc.
Már ülünk egymással szemben és nagyokat nevetünk az elmúlt időn.
Megérte a várakozás, a sok megpróbáltatás, a sok fájdalom, mi ide vezetett.
Hittem magamban, benned, az időben, a helyben, a világban, Bennünk!