Mindenkinek van egy álma. Szól a dal. És igen. Már a kicsi lány lelkében is ott volt egy álom. Hallott egy hangot ott bent, de nem hallotta tisztán. Nem értette, nem érthette.
A kislányból kezdett cseperedni egy lány, aki kezdett elveszni a nagyvilágban. Nem értette a körülötte lévő világot és kicsit mindig másnak érezte magát, mint a többiek. Sokszor volt magányos és vonult el könyveket bújni a szoba sarkába. Ezek a könyvek egy másik világot nyitottak neki. Egy világ, ahova beleképzelte magát és nem hallotta anya ordibáló hangját, saját belső keserű hangját. Egy helyet teremtett magának, ahol nem bántotta senki. Egy álmot, mely a legszebb üzenetet hordozta. Ki tudsz lépni ebből, csak merj álmodni.
A lány lassan elfelejtette a szoba sarkát és elkezdett úgy élni, ahogy sosem akart. Elnyomta magában a lelkét. Voltak nehéz és fájdalmas időszakok. Volt olyan is, hogy felsejlett az álom újra, de mikor lehetőség lett volna lépni felé, akkor megijedt és visszafordult. Olyannyira megfordult, hogy elkezdte azt az életet élni, melyet anyukája álmodott meg neki. Olyan hangosan kapta kívülről az információkat, hogy nem hallotta a sajátját. Nem is akart már a hangra figyelni, csak az anyai szeretetnek akart megfelelni.
Telt az idő és még mindig pislákolt ott a lángocska, ott mélyen. Olykor jobban lángolt és úgy érezte szembe száll mindenkivel, aztán újra hagyta, hogy legyőzzék az álmát. Mert nem hitt benne, nem hitt magában. Ő adjon másnak érzéseket és gondolatokat a szavaival? Ki ő, hogy ezt megtehesse? Még annyi mindet nem tud. Hogy tehetné?
Aztán a lángocska elkezdett hízni újra, mert a lelke elkezdte táplálni. Mert ő hisz a kislányban. Hisz az álmában. Tudja, hogy mennie kell és adnia a szavakat másoknak. Olyan szavakat, amelyek felébresztik másokban is lelket. A gondolatot, hogy képesek elérni bármit, hogy meg tudják valósítani álmukat.
Mert mindenkinek van egy álma. És az enyém a betűk lettek. Betűk melyekből szavakat formálók, aztán mondatokat, amelyekkel érzéseket adok és érzéseket keltek. Ezek az érzések, melyek az álmaimról, vágyaimról, fájdalmaimról, szenvedéseimről, boldogságomról szólnak. Az álmom elkezdett lángolni bennem. Ki akar törni, még fényesebben ragyogni és elkezdte keresni magának az utat.
Minden arra vezet rá, hogy ebben mutassam meg magam. Azt hogy ki vagyok, ez által tudom meg magam is. A legnagyobb feladatom most, hogy megéljem ezt az álmom, hogy én írhatok az embereknek. Olyat, amit elolvasnak és megtalálják benne magukat is. Mert benne vannak azon vágyak, gondolatok, melyek ott vannak mindenkiben. Mélyen, legbelül. Félünk kihozni magunkból, mert ott vannak bennünk azon félelmek, melyeket mi keltettünk életre. Úgy érezzük, tartozunk szüleinknek, barátainknak, ismerőseinknek azzal, hogy megfelelünk azon képnek, amit ők alakítottak ki rólunk. Pedig ez a kép nem hasonlít azon álmunkra, melyet magunkkal hoztunk mikor megszülettünk. Hagyjuk, hogy mások álmai vigyenek minket, mert benned akarják megvalósítani önmagukat. Nem tudták megélni önmagukat, ezért rád húznak valamit, ami nem te vagy és nem is válhatsz azzal az álommal eggyé sosem. Nem te vagy. Keresni kell szüntelen magadat abban a hangban, ami te vagy ott bent. Ha rátalálsz a hangra, ne engedd el többé.
Rátaláltam a szavakra és ez által magamra. Többé nem engedem el. Elindultam az úton, melyen mennem kell. Egy út, egy álom. Ki van rakva sok-sok kővel, olykor megbotlok és iszonyúan tud fájni, felállok, bicegve, de újra neki vágok. Ha kell, ezerszer megteszem. Mert ez az én álmom. Rajta vagyok. Írok és adok. Adok magamnak és adok másoknak. Magamból.