Csillagok alatt ülök és az ad erőt, hogy Téged látlak benne. Fejemben képek jelennek meg rólunk. Egy gyönyörű téglából és fából készüt ház. Csodaszép kertből, a nyugágyból nézem a csillagokat. Eszembe jut az az idő, amikor még nem voltál. A sok fájdalom, ami mind tanított valamire. Elengedés, megbocsátás, hit, harag, kísértés, vágy, félelem, szorongás, szeretet, gyűlölet, erő, gyengeség, betegség. Féltem hallgatni a belső érzésekre, féltem megélni őket. Sokszor éreztem úgy, hogy amit mások könnyen megkapnak, azért nekem meg kell harcolnom. Aztán felfedeztem az érzéseket bennem és elkezdtem figyelni rájuk. Felfedeztem magamat és szembenéztem a félelmeimmel. Elkezdtem menni feléd, a közös otthonunk felé. Az lett a sorsom, hogy soha ne adjam fel és keressem önmagam. Feltétel nélkül szeressem magamat és az élet próbáit is a javamra fordítsam, a fejlődésemre. Néha elvesztettelek az úton, voltak nehéz napok. Akkor Rád, a csillagunkra gondoltam. Mennyi mindent meg kellett érnem ahhoz, hogy most kisétálj a házunkból, letelepedj mellém és együtt nézhessük a csillagokat. Most már a Mi csillagunkat.
